[LAP TETEJÉRE]

Bevezető

A kis területű, igen sűrűn lakott Izrael államot a zsidók hazájaként hozták létre Palesztina területén 1948-ban. Zsidó népességét, mely az évszázadok során szétszóródott a világban, több mint 3000 éves történelmi gyökerek kapcsolják e területhez. A zsidó lakosság térnyerése a legalább olyan ősi történelmi hagyományú palesztin arab népesség rovására, állandó konfliktus forrása. Izrael állam érdekessége és egzotikuma abban rejlik, hogy Európa, Afrika és Ázsia találkozásánál helyezkedik el, ötvözve azok kultúráját és mentalitását.

[LAP TETEJÉRE]

Régiók

 

 

 

 

 

[LAP TETEJÉRE]

Történelem

[LAP TETEJÉRE]

Őstörténet

Izrael eredetének ideje a Kr. e-i második évezred első felébe esik. 1800-ban történt, hogy Ábrahám ősatya családjával és félnomád törzsek egy csoportjával kijött a mezopotámiai Háránból és hazát keresett azon a földön, amelyet Istene mutatott neki. Letelepedett a Kánaán hegyeiben. A törzsek jelentős települést hoztak létre, amely összekötő kapocsként, kereskedelmi központként működött a környéken élő népek között. Ezek a nomád vándorok azonban – tekintve, hogy nem hagytak maguk után vándorlásaikról kézzelfogható nyomot – nem tartoznak Izrael történetéhez, csak őstörténetéhez.

[LAP TETEJÉRE]

Ókor

Izrael történetéről a szó tulajdonképpeni értelmében csak a Kr. előtti 13. században és utána lehet beszélni. A régészeti leletek és korabeli írásos emlékek alapján a 13. század végén Palesztinában egy letelepedett népet találunk, amelyet Izraelnek hívtak. A Palesztinában letelepedett Izrael tizenkét törzs szövetségének szervezetében élt, amelyek a következők voltak: Rúben, Simeon, Lévi, Júda, Issakár, Zebulon, Gád, Ásér, József, Benjámin, Dán, Naftáli. A törzsi társadalom a bírák korának (a bírák kora Krisztus előtt 1200-tól 1020-ig tartott) végén átalakult hadikirálysággá. A filiszteusok Kréta irányából Krisztus előtt 1200 körül elindultak új hazát kereső népekkel és szintén Palesztinában telepedtek le. A filiszteusokat a mai palesztinok tartják elődeiknek. A két nép folyamatos ellentétben állt, mígnem a filiszteusok az ország meghódítását tűzték ki célul. A filiszteus veszély hatására 1023-ban Saul király megválasztásával az országot egy erősebb vezetés alá vonták. Az első uralkodó, Saul nem építette ki az állami élet intézményeit, a törzsszövetség szokásai megmaradtak, csak állandó hadsereg alakult ki. Saul kb. 1023 és 1000 között uralkodott, majd Dávid került az ország élére, aki kb. 1000-től 961-ig uralkodott. Saul trónörököse fia, Esbaal volt, de a trónöröklés elve nem volt kötelező, így Dávid Júda királya lett Hebronban. Esbaal Izraelben uralkodott, de mindössze két évig, mert cselekvésre képtelen és gyenge uralkodó volt. Két tisztje meggyilkolta, s Dávid lett egész Izrael királya. A filiszteusok nem tűrték, hogy Izrael újraegyesült, így megtámadták Jeruzsálemet. Dávid seregétől vereséget szenvedtek. Dávid az új fővárosba, Jeruzsálembe költözött, ahol Arauna jebuzita királytól vásárolt a Moriah-hegy tetején egy sík területet, templomot emelt az Úr tiszteletére és elhelyezte benne a Hebronból idehozott Frigyládát, Isten és Dávid népe szövetségének szent szimbólumát. Dávid elérte célját és Jeruzsálemet a birodalom vallási és politikai központjává tette. Uralkodása alatt Palesztina további városállamainak meghódításával megnövelte Izrael területét, amely ekkor már nem a törzsszövetséget - amelynek tagjai Palesztina térségének egy részét elfoglalták-, hanem a földrajzi egységet jelentette. Dávidot fia Salamon követte a trónon, aki kb. Krisztus előtt 961-től 922-ig uralkodott. Ő szintén Moriah hegyét választotta és 950-ben felépítette a zsidóság legfontosabb helyét, a jeruzsálemi Első Templomot, amely Jeruzsálemet a Jahve-kultusz központjává emelte. A templomot 586-ban a behatoló babilóniaiak lerombolták, de később újjáépítették. Salamon (izraeli király) figyelmét elsősorban a gazdaság felé fordította. Az ő idejében fellendült az ipar és a kereskedelem (hajójáratok, karavánutak), valamint erős közigazgatást épített ki. Az ő általa kiépített külkereskedelem az állam meggazdagodásának fő forrásává vált. Nagy állami építkezésekbe fogott bele, fellendült a kulturális élet, fényes külsőségek jellemezték az udvari életet. A társadalom ezért nagy árat fizetett, a költségvetés hiányát adók kivetésével és robotmunkával próbálták fedezni. Salamont nemcsak az anyagi jólét tette híressé, hanem az a bámulatos művelődési felvirágzás, amely vele járt.  Ennek ellenére sokan úgy látták, hogy a dávidi-salamoni birodalomban Isten ígéretei teljesedtek be, amelyeket az ősatyáknak adott „nagy néppé teszlek és neked adom ezt a földet”. Mások viszont az ősi szövetségi rend lábbal tiprását vetették Salamon szemére és a királyságot a Sínai szövetség elárulásának tekintették. Salamon nem volt katonaember, de nem volt híján a szükséges hadvezetési ismereteknek. Megerősítette az ország biztonságát és erős védelmi rendszert épített ki. Ezen túlmenően Salamon nagymértékben kifejlesztette a hadsereg harci szekér erejét. Salamon uralkodása alatt Izrael virágzott, aranykorát élte, halála után 922-ben azonban a királyság kettészakadt, s helyén két jelentéktelenebb, egymással versengő állam alakult ki. Északon Izrael királysága, délen Jeruzsálem fővárossal Júda.  A királyság kettészakadása, sőt a két rész egymás elleni háborúi meggyengítették mindkét részt. Előbb az Izraeli királyság, majd Juda került asszír uralom alá (i. e. 597.). A világi és vallási vezetőket száműzték az akkori Babilonba (Babiloni fogság). Kezdetben a szír-görög birodalmon belül autonom társadalmat alkottak, szabad vallásgyakorlással. Később a hellenizmus terjesztésével párhuzamosan egyre inkább üldözték a zsidó vallást. Júda Mákábi vezetésével egy maroknyi zsidó csapat (Makkabeusok) győzelmet aratott a szír-görög megszállók felett (i. e. 164., innen ered a Chánuká, a fények ünnepe). A függetlenségnek a Római Birodalom terjeszkedése vetett véget: Pompeius i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet. Kezdetben Római fennhatóság alatt viszonylagos vallásszabadságot élvezett Izrael népe, de a függetlenségi törekvések, felkelések (Bar Kohba-felkelés, 132-138) miatt Nero az egész országot leromboltatta (70., áb hó 9. innét a zsidó bőjtnap tisó-beáv), a népet száműzte a Római Birodalom különböző részeibe. A zsidóság legnagyobb része Európába és Ázsiába menekült. A menekültek jelentős része asszimilálódott a különböző kulturákba, de sokan megőrizték a zsidó vallási hagyományokat, felvállalva a gyakori üldüztetéseket és szegregációt az ősi kultúra megőrzésének érdekében.

[LAP TETEJÉRE]

Középkor, Újkor

Azon a területen, amit különböző nézőpontból, de ugyanarra a vidékre vonatkoztatva Izraelnek, Palesztinának, Szentföldnek nevezünk, folyamatos a zsidóság jelenléte. Legkisebb arányban a lakosság között valószínűleg akkortájt voltak, amikor a muszlimok elfoglalták a vidéket. Ez 636-ban történt. A terület ezután különböző muszlim dinasztiák birtokában volt, illetve egy részén a keresztesek Jeruzsálemi királysága állt fenn 1099 után több, mint egy évszázadig. A törökök 1516-ban foglalták el, az Oszmán birodalom (a későbbiTörökország) része volt az I. világháború végéig. A török uralom végén a vidéki népesség túlnyomórészt mohamedán arab, viszont a legnagyobb város, Jeruzsálem lakossága többségében zsidó volt.

[LAP TETEJÉRE]

Legújabb kor

[LAP TETEJÉRE]

Cionizmus

Palesztinában, Európában és Oroszországban, több helyütt - egymástól függetlenül - a 19. század végére, a túltengő nacionalizmus és a pogromok hatására kialakult az ún. cionizmus. A mozgalom célja Izrael függetlenségének újbóli kivívása. 1895-ben a magyar Herzl Tivadar megfogalmazta a "Zsidó állam" című tanulmány első vázlatát. Ennek szellemében 1897-ben összehívták az Első Cionista Kongresszust. A helyszín Bázel (Svájc) volt. Kezdetben az asszimilálódott, a neológ és a liberális zsidó közvélemény határozottan elutasította a kongresszus céljait, ugyanakkor először az angol külügyminiszter támogatta. (1917 - Balfour-nyilatkozat, mely arra bátorítja a világban szétszóródott zsidóságot, hogy vándoroljanak be az Oszmán birodalom széthullásával brit kézre került Palesztinába).

[LAP TETEJÉRE]

Alija

A betelepülő zsidóság több hullámban (alija) érkezett a szinte teljesen arabok lakta mai Izrael területére. Az újabb és újabb arab támadásoktól tartva 1920-ban megalakult a Hagana (önvédelem), a bevándorlók alapította fegyveres szervezet, melynek feladata a zsidó telepek védelme volt. A Hagana defenzív berendezkedése számos tagjának nem tetszett, így a belső ellentétek eredményeképpen 1931-ben a kilépett tagok megalakították a milicista Irgunt (Hagana Bet). Mind az Irgun, mind az Irgunból kivált még radikálisabb Lehi (Stern-csoport) a rendszeres, főleg brit katonák ellen elkövetett merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb zsidó szervezetek (köztük a Hagana is) terroristaszervezetnek tekintette. A többségi arab lakosság nyomására 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlási lehetőségeket, a következő öt évre összesen 75 000 ember kaphatott csak letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlási lehetőségeket, és kilátásba helyezték egy zsidó-arab közös kormányzású független állam létrehozását Brit-Palesztinában 10 éven belül. Ez az intézkedés tovább mélyítette az arab-izraeli konfliktust. A fokozódó izraeli terror, melynek csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt, nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett Palesztin rendezési tervhez. Ez alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük a későbbi miniszterelnök David Ben-Gurion is a zsidók nevében), azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab liga államai az eredmény ellenére sem voltak hajlandóak elfogadni a döntést. A szinte azonnal kitört lázongások és összecsapások egy kvázi-polgárháborúba sodorták Palesztinát, mely a britek (rájuk nézve példátlan) szó nélküli kivonulása, az egykori brit gyarmat mintegy magára hagyása teljes anarchiába sodort. Még aznap, hogy az utolsó brit katona is hajóra szállt, 1948. május 14-én David Ben-Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, mely azonnal háborús helyzetbe került az őt körülvevő arab államokkal, kitört az első arab-izraeli háború.

[LAP TETEJÉRE]

Izrael állam

A harcok után egy évvel tűzszünetet hirdettek, és megállapodtak egy ideiglenes határban, az úgynevezett zöld vonalban. Jordánia elfoglalta az úgynevezett Nyugati Partot és Kelet-Jeruzsálemet, a gázai övezet pedig egyiptomi ellenőrzés alá került. Izrael 1949. május 11-én lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja. A háború alatt az ENSZ becslése szerint 711 000 arab, a korábbi arab lakosság 80%-a hagyta el Izraelt. A palesztin menekültek sorsa manapság az egyik fő ütközőpont az izraeli-palesztin konfliktusban. Az új állam első éveiben a David Ben-Gurion miniszterelnök vezette Munkáspárt volt az izraeli politika fő ereje. Ezekben az években tömegesen vándoroltak be a Holokauszt túlélői és az arab országokból kiüldözött zsidók. 1948 és 1958 között Izrael lakossága 800 000-ről 2 000 000-ra nőtt. Az érkezők többségének nem volt vagyona és átmeneti táborokban laktak. 1952-ben több mint 200 000-en éltek ilyen táborban. A válság megoldására Ben-Gurion jóvátételi egyezményt írt alá Nyugat-Németországgal, ami a zsidók körében tömeges tiltakozást váltott ki, Izrael eszméjét összeférhetetlennek tartották azzal, hogy üzleteljen Németországgal. Az 1950-es években Izrael gyakori palesztin támadásoknak volt kitéve, különösen az Egyiptom megszállta gázai övezet felől. 1956-ban Izrael titkos szövetséget kötött az Egyesült Királysággal és Franciaországgal az Egyiptom által államosított Szuezi-csatorna visszafoglalására. Bár az izraeli erők elfoglalták a Sínai-félszigetet, meghátrálásra kényszerültek az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomására. Ugyanakkor ezek az államok garantálták a szabad izraeli hajózást a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán. A következő évtized elején Izrael fogságba ejtette Adolf Eichmannt, a "végső megoldás" végrehajtóját, aki Argentínában rejtőzött, és bíróság elé állította őt. Azóta izraeli bíróság senkit sem ítélt halálra. Azok szerint az arabok szerint, akik elvetették a Palesztína megosztására vonatkozó 1947. évi ENSZ tervet, az izraeli állam törvénytelen, az egyiptomi és a szír hadsereg kísérletet tett Palesztína felszabadítására, bosszút állt Izrael megalapítása miatt. 1967-ben Egyiptom, Szíria és Jordánia sok katonával lezárta az izraeli határt, kiutasította az ENSZ békefenntartókat és Izraelt blokád alá vette a Vörös-tengeren. Izrael ezeket az akciókat casus bellinek (háborút indokló eseménynek) tekintette és megelőző támadást indított. Ez a hatnapos háború. Izrael döntő győzelmet aratott, megszállta a Nyugati Partot, Gázát, a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot. Az 1949-es zöld vonal közigazgatási határ maradt Izrael és a megszállt területek között. Jeruzsálem határait viszont kibővítették, betagolták a városba Kelet-Jeruzsálemet. Az 1980-as Jeruzsálem-törvény ismét átszabta a városhatárt és felélesztette a nemzetközi vitát Jeruzsálem státusáról. Az arab államok kudarca 1967-ben magával hozta nem állami arab szereplők belépését a konfliktusba. Közülük a legfontosabb a Palesztin Felszabadítási Front volt, amely szerint "a fegyveres harc az egyetlen út a haza felszabadítására." A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején palesztin csoportok izraeli célpontokat támadtak szerte a világban. Ezek közé tartozott az izraeli sportolók lemészárlása az 1972-es nyári olimpián. Az izraeli válasz az Isten haragja művelet volt, amelynek keretében felkutatták és megölték a müncheni mészárlás tetteseit. 1973. október 6-án, a zsidó naptár legszentebb ünnepén, Jom Kippur napján az egyiptomi és a szír hadsereg általános támadást indított Izrael ellen. A háború október 26-án ért véget. Izrael sikeresen visszaverte az ellenségeit, de maga is nagy veszteséget szenvedett. A belső vizsgálat kizárta a kormányzat felelősségét a háborúban, de a közharag mégis lemondásra kényszerítette Golda Meir miniszterelnököt. Az 1977-es Knesszet-választás jelentős fordulópont Izrael politikai történetében. Menachem Begin Likud pártja legyőzte a munkáspártot. Egy évvel később Anvar Szadat egyiptomi elnök Izraelbe látogatott, beszédet mondott a Knesszetben. Ez volt az első eset, hogy Izrael létét egy arab ország államfője elismerte. Két évvel később Szadat és Menachem Begin aláírta a Camp David-i nyilatkozatot és az izraeli-egyiptomi békeszerződést. Izrael kivonult a Sinai-félszigetről és hozzájárult, hogy megbeszélések kezdődjenek a zöld-vonalon túl élő palesztínok autonómiájáról. Az utóbbira sohasem került sor. Begin kormánya bátorította az izraelieket, hogy telepedjenek le a Nyugati Parton. Sok település létesült, amelyek a palesztínok közé ékelődtek ebben a térségben. 1982-ben Izrael beavatkozott a libanoni polgárháborúba, hogy elpusztítsa a Palesztin Felszabadítási Szervezet bázisait, ahonnan az rakétákkal lőtte Észak-Izraelt. Ebből a lépésből lett az első libanoni háború. 1986-ban Izrael kivonult Libanonból, de 2000-ig fenntartott határai mentén egy ütköző övezetet. A palesztinok izraeli uralom elleni lázadása, az első intifáda 1987-ben robbant ki, az erőszak hullámát hozta a megszállt területeken. A következő hat év során több mint ezer embert gyilkoltak meg. Közülük sokan a palesztinok belső leszámolásainak áldozatai. Az 1991-es öbölháború idején a PFSZ és sok palesztin Szaddam Husszein támogatója volt, örült Irak Izrael elleni rakétatámadásainak. 1992-ben Jichak Rabin lett Izrael miniszterelnöke. Választási kampányában Izrael szomszédaival kötött kompromisszumokat ígért. A következő évben izraeli részről Simon Peresz, palesztin részről Mahmud Abbasz aláírta az oslói jegyzőkönyvet, amely előírányozta a Nyugati Part és a Gázai-övezet részére egy önkormányzó Palesztin Hatóság felállítását. A nyilatkozat tartalmazta Izrael elismerését és a terrorizmus végét. 1994-ben írták alá az izraeli-jordániai békeszerződést, ezzel Jordánia lett a második arab állam, amely felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Az arab közvéleményre hatott a Pátriárkák barlangjában történt mészárlás, újabb települések létesítése, útzárak felállítása és a romló gazdasági helyzet. Az oslói nyilatkozat izraeli közvélemény általi támogatását elolvaszották a folytatódó palesztin öngyilkos merényletek. 1995 novemberében Jichak Rabint megölte egy szélsőjobboldali zsidó, mert károsnak tartotta a békefolyamatot. Ez a merénylet sokkolta az országot. Az 1990-es évek végén Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök kivonult Hebronból és aláírt egy memorandumot, amely nagyobb jogkört biztosított a Palesztin Hatóságnak. Ehud Barak 1999-ben megválasztott miniszterelnök visszavonta az izraeli csapatokat Dél-Libanonból, és megbeszéléseket folytatott Jasszer Arafattal, a Palesztin Hatóság elnökével és Bill Clinton amerikai elnökkel 2000 júliusában, Camp Davidben. A tárgyalások során Barak ismertette a palesztin állam megteremtésére vonatkozó tervét, de Jasszer Arafat elvetette azt. A tárgyalások összeomlása után a palesztinok megindították a második intifádát. A 2001. évi rendkívüli választásokon Ariel Sharon lett az új miniszterelnök. Hivatali idejében kivonult a Gázai-övezetből és kerítést építtetett a Nyugati Part körül. 2006-ban beteg lett, kómába esett. Hivatalát Ehud Olmert vette át. 2006. július 12-én a Hezbollah rakéta- és aknavető támadásokat indított az izraeli katonai állások és határmenti telepek ellen. Harcosai egy csoportja behatolt izraeli területre és fogságba ejtett két katonát. Válaszként az izraeli légierő csapást mért libanoni célpontokra (utakra és hidakra, valamint Bejrút repülőterére). 40 polgári áldozata volt ennek a légitámadásnak. Erre a Hezbollah lőni kezdte Izrael északi határa mentén a lakott településeket. Végül öthetes háború tört ki, Izraelben második libanoni háború néven emlegetik. A háború után lemondott az izraeli vezérkari főnök, Dan Halutz. 2007. november 27-én Ehud Olmert izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin elnök megállapodott, hogy tárgyalásokat kezdenek minden vitás kérdésről és 2008 végéig valamiféle megállapodásra jutnak. 2008 decemberében Izrael blokád alá vonta a palesztinok lakta gázai övezetet, majd totális háborút indított a Hamász felszámolása címén, nem riadva vissza az emberiség elleni bűntettektől sem. A palesztinok több mint 1000 civilt vesztettek, a zsidó hadsereg veszteségei nem számottevők. Az invázió során Izrael vegyi fegyvereket is bevetett.

Forrás: WIKIPÉDIA vonatkozó oldalai

[LAP TETEJÉRE]